Lóutánpótlás

A huszárok általában kisebb termetű, könnyű lovakkal rendelkeztek, melyeket Magyarországon sokáig “huszárlovaknak” is neveztek. Ellentétben a többi lovas csapatnemtől, lovaik színére vonatkozólag nem voltak előírások. Nemük többnyire herélt vagy kanca lehetett. A kincstár a beszerezhető lovak testmagassága tekintetében azonban gyakran lépett fel igényekkel. Az első világháború előtt a megkívánt magasságot 14 marok és három hüvelyk (155 cm) és 15 marok és két hüvelyk (163 cm) között szabták meg.
A lótenyésztés, a lovak felnevelése az állami ménesekben, illetve méntelepeken történt. Ezen intézetek katonai szervezés szerint, katonai osztagok felügyelete alatt működtek, e tekintetben a hadügy-, egyébiránt a földművelésügyi minisztérium kezelése alatt álltak. A magyar állami lótenyésztő intézeteket 1912-ben helyezték át a közös hadsereg állományából a honvédséghez. Magyarország területén az első világháború kezdetekor négy nagyobb állami tulajdonban lévő ménes létezett, Kisbéren, Bábolnán, Mezőhegyesen és Fogarason. A tenyésztésre alkalmas méneket állami méntelepeken tartották. Magyarország és Horvátország területén öt méntelep működött, Székesfehérvárott, Nagykőrösön, Debrecenben, Sepsiszentgyörgyön és Zágrábban. Összesen 3000 ménnel rendelkeztek a dualizmus évei alatt.
A lovak ára sűrűn változott, s egyre magasabb összeget kellett fizetni értük. 1860-ban egy kincstári ló értéke 150-170, 1870-ben 200, a századforduló idején pedig már 300-325 forintot tett ki. A közös hadseregszámára az évente szükséges lóutánpótlásról az ún. pótlovak megvételérõl és felvásárlásáról kilenc állandó pótlovazó bizottság gondoskodott. Közülük öt Magyarországon működött. A pótlovak hátas, hámos, illetve málhásállatok lehettek. A bizottságok álltalában mindig ugyanazon lovas-, tüzér-, esteleg vonatalakulatok pótállományát biztosították. A közös hadseregbeli huszárezredek évente 160-170 pótlovat kaptak, melyek egy része – az idomítás után – a pótkerettõl került hozzájuk. 1873-ban életbe lépett az ún. lóállítási törvény is, amely mozgósítás esetén arra kötelezte a tulajdonosokat, hogy hadihasználatra alkalmas lovaikat kárpótlás ellenében bocsássák a hadsereg rendelkezésére.
A honvédlovasság számára szükséges pótlovakat, az évi kb. 200 paripát, az ezredek parancsnokai és állatorvosai vásárolták meg, vagy vették katonai kölcsön szolgálatra. A vásárlás legtöbbször közvetlenül a tenyésztőktől, illtve vásárokon, vagy lókereskedők által történt. Háború esetén a kölcsönzőknek a pótlovak átlagos ára ellenében végleg át kellett engedniük lovaikat a honvédség számára. 1871-től a honvédlovasságnál – a szükséges lóállomány biztosítása érdekében – az ún. “vállalkozó ló” rendszerre tértek át. Ennek lényege abból állt, hogy a kincstár megvette a lovakat, a csapatoknál elvégezték idomításukat, majd a tényleges állomány szükségletén felüli lovakat vállalkozóknak adták ki munkára. A vállakozó köteles volt az állatot évente egyszer lószemlén bemutatni, s az őszi gyakorlatok tartamára a kincstárnak beszolgáltatni. Az öt éven át kifogástalan állapotban tartott ló a gazda tulajdonába kerülhetett. A tisztek saját lóval is rendelkezhettek, s beosztásuktól függően kincstári lovaik is lehettek. Az utóbbiakat nyolc év elteltével meg is tarthatták.
A kiképzés, a gyakorlatok és a katonai élet mindennapi teendői mellett a különféle társadalmi és kultúrális megmozdulások (ezrednapok, emlékünnepségek) jelentős eseménynek számítottak a lovassági alakulatok életében. Látogatásai során számos külföldi uralkodó évezhette a huszáralosztályok parádéját. A lovassági alakulatok – kiváltképpen a huszárcsapattestek – aktív részesei voltak az egyre bővülő lovasversenyeknek is.